A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. Rákóczi Ferenc (Borsi, 1676. március 27. – Rodostó, 1735. április 8.) a
Rákóczi-szabadságharc vezetője, Magyarország vezérlő fejedelme, erdélyi
fejedelem. Neve szorosan összefügg az általa 1703-ban indított
Rákóczi-szabadságharccal, mely révén Magyarország teljes függetlenségét kívánta
visszaszerezni, hogy a Habsburg Birodalomtól független állammá váljék. E célnak
megfelelően választották Erdély és Magyarország fejedelmévé, amelyhez
tökéletesen megfelelt, mivel Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem leszármazottja
volt, azon kívül dédapja és nagyapja I. Rákóczi György és II. Rákóczi György,
továbbá apja I. Rákóczi Ferenc is voltak erdélyi fejedelmek. Harca nem érte el
a kívánt eredményt, de részleges sikere mégis volt: a Habsburgok elismerték
Erdélyt önálló fejedelemségként és nem gyarmatosították. A magyarság körében ma
is tisztalelkű és becsületes vezetőként él tovább emléke, mivel a felkínált
közkegyelmet nem volt hajlandó elfogadni, s végig kitartott a magyar
függetlenség ügye mellett. Származása, családja Apja I. Rákóczi Ferenc, aki még
fia csecsemőkorában meghalt. Nagyapja, déd- és ükapja, I. és II. Rákóczi
György, valamint Rákóczi Zsigmond egyaránt erdélyi fejedelmek voltak. Anyja,
Zrínyi Ilona, Zrínyi Péter horvát bán és Frangepán Katalin leánya, a költő
Zrínyi Miklós unokahúga volt. Nővére Rákóczi Julianna. Egyetemi tanulmányait
követően az ifjú Rákóczi (sógora, Aspremont Ferdinánd gróf tanácsára) önállóan
döntött házasságáról, s az udvar engedélye nélkül feleségül vette Sarolta
Amália hessen–wanfriedi hercegnőt. Az esküvőt 1694. szeptember 26-án tartották
a kölni dómban. (Rákóczi felesége nagynénje, az orléans-i hercegné révén
rokonságba került XIV. Lajos francia királlyal is.) A házasságból három gyermek
született:
• Lipót (1696. május 28. – 1699. szeptember)
• József (1700. augusztus 17. – 1738. november 10.)
• György (1701. augusztus 8. – 1756. június 22.)
(Sarolta Amália 1706. november 16-án még egy kislánynak adott életet, aki
azonban csak néhány hetet élt, s akinek bizonyosan nem Rákóczi volt az
édesapja.)
Neveltetése
Mint árvát édesanyja, Zrínyi Ilona szerette volna gyámsága alá venni, I.
Lipót császár tanácsosai azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy Rákóczi és nővérének
gyámsága Lipótot illeti, főképp, mert I. Rákóczi Ferenc végrendeletében fiát Lipót
pártfogásába ajánlotta. Nehézségek árán azért sikerült keresztülvinni, hogy a
Rákóczi-árvák gyámságát Lipót gyámsági jogának fenntartása mellett anyjukra,
Zrínyi Ilonára ruházzák. A család előbb Munkács, Sárospatak és Regéc váraiban
lakott, majd 1680-tól (a nagymama, Báthory Zsófia halála után) végleg munkácsi
várukba költöztek, amely iránti vonzalmát Rákóczi haláláig megőrizte. Anyja
mellett Kőrössy György kamarás (udvarmester) és Badinyi János is részt vettek
nevelésében. Ezek után Kollonich Lipót győri püspök (későbbi esztergomi érsek)
lett a hivatalos gyámja, aki Prágában és Jindrichuv Hradec-ben neveltette a
jezsuitáknál. Itt sokat szenvedett, a rideg, szeretet nélküli környezetben.
Rákóczi már egyetemre járt, amikor a Törökországban élő Thököly Imre
felajánlotta: ha feleségét, Zrínyi Ilonát kiengedik hozzá, szabadon bocsát egy
elfogott császári tábornokot. I. Lipót kelletlenül, de beleegyezett a cserébe.
Azt azonban nem engedte meg, hogy Rákóczi Ferenc elbúcsúzhasson édesanyjától.
Rákóczi tervezett házasságát is meghiúsította a bécsi udvar. Nem csoda, hogy a
fiatal főúr szívből gyűlölte a Habsburgokat. Barátja, Bercsényi Miklós gróf is
arra biztatta, hogy lépjen anyja örökébe, és szálljon szembe a császárral.
A szabadságharc
Rákóczi, a Habsburgok ellenségeként számon tartott XIV. Lajos francia
királyhoz fordult segítségért, akivel felesége révén rokonságban is állt. A
Bourbon–Habsburg ellentét kiéleződésére már csak a megüresedő spanyol trónért
folytatott versengés (spanyol örökösödési háború) okán is számítani lehetett,
Rákóczi lépése ezért önmagában logikusnak tűnhetett, ám a Napkirályhoz írott
leveleit rosszul megválasztott bizalmasa, egy Longueval nevű császári tiszt a
bécsi udvar kezébe juttatta. A fiatal főurat ezért 1701. április 18-án nagysárosi
kastélyában letartóztatták, és előbb Eperjesre, majd Kassán, Miskolcon, Budán
és Mosonmagyaróváron át Bécsújhelyre szállították. A vizsgálat során kiderült,
hogy az ítélet (éppúgy, mint annak idején nagyapja, Zrínyi Péter esetén) csak
halálos lehet. Rákóczi így felesége és a börtönparancsnok, Gottfried Lehmann
kapitány segítségével 1701. november 7-én éjjel megszökött, és egy apródja,
Berzeviczy Ádám kíséretében Lengyelországba menekült. Itt ismét találkozott
Bercsényivel és újra felvették a kapcsolatot a francia udvarral. A spanyol
örökösödési háború miatt elvezényelték Magyarországról a császári csapatok nagy
részét. Munkácson új, kurucok vezette felkelés kezdődött és Rákóczit kérték fel
vezetőjüknek. Ő elérkezettnek látta az időt és eleget tett kívánságuknak. 1703.
június 15-én Lawoczne mellett Esze Tamás csapatai csatlakoztak hozzá, 3000 főre
emelve a sereg létszámát. Bercsényi némi francia pénzzel és 600 főnyi lengyel
zsoldoscsapattal érkezett a fejedelemhez. A nemesek nagy része azonban nem állt
mellé, mivel az egész felkelést parasztlázadásnak tekintették; úgy tűnt,
Rákóczi hiába bocsátotta ki Vásárosnaményban kiáltványát a szabolcsi
nemességhez. Elsőként a hajdúkat sikerült meggyőznie, így 1703. szeptember
végére Magyarország a Duna vonaláig irányítása alá került, majd hamarosan a
Dunántúl nagy részét is sikerült elfoglalnia. Mivel az osztrákoknak több
fronton kellett harcolniuk, ezért kénytelenek voltak tárgyalásokba bocsátkozni
Rákóczival. Azonban amikor 1704 augusztusában a höchstädti csatában angol
segítséggel legyőzték az egyesített francia-bajor hadsereget, nem csak a
spanyol örökösödési háborúban kerültek fölénybe, hanem egyúttal azt is
megakadályozták, hogy a kurucok serege egyesüljön a bajor-francia segéderővel.
Ezzel Rákóczi nehéz helyzetbe került, mind hadi, mind anyagi értelemben. A
francia segélyek csökkenni kezdtek, a hadsereget növelni kellett volna,
miközben az akkori létszám fegyverrel és élelmmel való ellátása is meghaladta
erejét. Ezért a pénzhiány ellensúlyozására rézpénzt veretett; ezt viszont nem
volt könnyű forgalomban tartania az ezüstpénzhez szokott Magyarországon. 1705.
július 3-án a fejedelem beszédet intézett Gyömrőn katonáihoz, melynek hatása a
szabadságharc további katonai sikereiben mutatkozott meg. (az egyetlen kézírásban
megmaradt teljes műve) Az 1705 szeptemberében megtartott szécsényi országgyűlés
vezérlő fejedelemmé választotta Rákóczit (bár 24 tagú szenátust rendelt mellé),
majd fölhatalmazta őket a külügyek (és a béketárgyalások) irányítására. Anglia
és Hollandia kezdeményezésére 1705. október 27-én újra megindultak a
béketárgyalások a szövetséges rendek és a császáriak közt. Stratégiáját mindkét
fél az állandóan változó katonai helyzethez igazította és Erdély hovatartozását
illetően sem jutottak dűlőre; sem a császár, sem Rákóczi nem óhajtott lemondani
róla. A franciákkal kötött szerződés ügye sem haladt előre, ezért a fejedelem a
függetlenség kikiáltása mellett döntött, hogy tárgyalóképes félként könnyebb
legyen számára a szövetségek kötése. A hadszíntéren váltakozó szerencsével
folytak a csatározások, de 1706 után Rákóczi seregei fokozatosan
visszaszorultak. 1707. június 13-án az ónodi országgyűlésen Rákóczi
javaslatára, Bercsényi támogatása mellett kikiáltották a Habsburg-ház
trónfosztását. Azonban sem ez, sem a rézpénzinfláció visszaszorítására tett
kísérletek nem hozták meg a várt eredményt. XIV. Lajos továbbra sem írt alá
semmilyen szövetséget a magyar fejedelemmel, így a szabadságharcosok magukra
maradtak. Felmerült egy, az oroszokkal kötött szerződés lehetősége, de ezt a
reményt sem sikerült valóra váltani. 1708. augusztus 3-án a trencséni csatában
a fejedelem lova felbukott, és Rákóczi ájultan esett le róla. Mivel a kurucok
azt hitték, hogy meghalt, az egész had szétfutott. Ezt a csatavesztést többé
nem heverték ki. Egyre több kuruc vezér állt át a császár táborába
büntetlenséget remélve, Rákóczi visszaszorult Munkács és Szatmár környékére. A
fejedelem francia, lengyel és svéd zsoldosokat toborozva megpróbálta
újjászervezni erőit és Romhánynál nyílt csatát kockáztatot egy aránylag kisebb
császári sereggel szemben. A csatában a svédek bekerítették, vagy szétzúzták az
osztrákok hadoszlopait, s a győzelem biztos tudatában Rákóczi fosztogatást
engedett katonáinak, mire az osztrákok rendezték a soraik egy részét, és ellentámadásukkal
elűzték a svédeket a csatamezőről, a kuruc egységeket pedig szétverték. Nem
bízva a császár által megbízott tárgyalófél, Pálffy János szavában, a fejedelem
1711. február 21-én elhagyta Magyarországot, Lengyelország felé véve az irányt.
A békekötés Rákóczi távoztában Károlyi Sándorra ruházta hadainak
főparancsnokságát. Károlyi folytatta a korábban megkezdett tárgyalásokat
Pálffyval mint császári biztossal, s mindent megtett a békekötés érdekében.
Miután Rákóczi teljesen elutasító álláspontra helyezkedett, Károlyi végül arra
a meggyőződésre jutott, hogy a katonai vereség elkerülése érdekében a fejedelem
ellenében is békét kell kötni. Ennek értelmében 1711. április 30-án Szatmár
mellett, a nagymajtényi mezőn 12 000 főnyi felkelővel lerakta a fegyvert,
átadta zászlóit és letette a hűségesküt. A szatmári béke Rákóczira nézve a
körülményekhez képest kedvező volt. Kegyelmet biztosítottak neki, ha három hét
alatt leteszi a hűségesküt és ha nem akart volna az országban maradni, a
hűségeskü letétele után Lengyelországba távozhatott volna. Ő azonban nem
fogadta el a béke feltételeit; nem bízott az udvar őszinteségében.
A bujdosás
Kétszer is fölajánlották neki a lengyel koronát és megválasztását az orosz
cár is támogatta, ő mégsem fogadta el. 1711 és 1712-ben Lengyelországban
maradt, – azt remélve, hogy a katonai helyzet még megváltozik – hol a főurak
kitüntetett figyelemben részesítették. Ez idő alatt Sárosi gróf álnéven
Danckában (Danzig) lakott. 1712. november 16-án Danckából Angliába ment, ám a
bécsi udvar tiltakozása miatt az angol királynő nem fogadta be. Ekkor
Franciaországba evezett. 1713. január 13-án Dieppe-ben partra szállt, s már
április 27-én emlékiratot nyújtott be XIV. Lajosnak, melyben szolgálataira
hivatkozott és kérte, békekötéskor ne feledkezzenek meg Magyarországról.
Rákóczi a Grois Bois-ban lévő kolostorban is volt. Ám a béke 1713 és 1714-ben
Utrechtben és Rastadtban anélkül köttetett meg, hogy Rákóczit vagy hazáját egy
árva szóval is említették volna. Még arról sem intézkedtek, hogy Rákóczinak a
bécsi udvarnál lévő fiait apjuknak kiadják. A fejedelem a francia udvarnál, bár
hivatalosan nem ismerték el, nagy kegyben állott, azonban XIV. Lajos 1715.
szeptember 1-jén bekövetkezett halála után már itt sem érezte jól magát. 1717
szeptemberében a háborúban álló Törökország meghivására 40 főből álló
kísérettel útnak indult, és Spanyolország érintésével október 10-én partra
szállt Gallipoliban. Törökországban ünnepélyesen fogadták ugyan, de arról, hogy
– mint ő kívánta – külön keresztény sereg élére állítsák, tudni sem akartak.
1718. július 21-én megkötötték a passzarovici békét, amelyben a Porta
megtagadta a bujdosók kiadatását. A császári követ még 2 év múlva is követelte
kiadatásukat, de a szultán becsületére és a Koránra hivatkozva kijelentette,
hogy ilyen becstelenségre nem vetemedik. Csak annyit tett, hogy a bujdosókat a
fővárostól kissé távolabb fekvő Rodostóba telepítette. A fejedelem ebben a
Márvány-tenger melletti városban rendezte be új otthonát. Egész kis
magyar-gyarmat alakult körülötte. Oda telepedett társa Bercsényi Miklós gróf,
annak felesége Csáky Krisztina gróf (†1723), Forgách Simon gróf, generálisa,
tábornagya, Esterházy Antal gróf (1676-1722), Csáky Mihály gróf, udvarmestere
Sibrik Miklós (†1735) ezereskapitány, Zay Zsigmond báró, a két Pápay, Jávorka
ezredes és mások, kik közül nem egy magára vehette Mikes Kelemen szavait:
„énnekem semmi okom nem volt hazámból kibujdosni, csak az, hogy nagyon
szerettem a fejedelmet”. Rákóczi korán kelt, mindennap misét hallgatott,
délelőtt írt és olvasott, délután fúrt-faragott, bútordarabokat
esztergályozott. Egyhangú, jóformán zárdai életet élt, melyet csak néhanapján
szakított meg egy-egy vadászat, vagy valamely újonnan érkezett honfitárs. Ezek
közt legnevezetesebb Rákóczi György, a fejedelem fia volt. 1733-ban a lengyel
örökösödési háború során felcsillant annak a reménye, hogy visszatérhet
Magyarországra, de ez a reménye nem teljesedett be. Két év múlva, 1735. április
8-án elhunyt. Halála előtt intézkedett hátrahagyott családja és bajtársai
érdekében. Mindegyikről megemlékezett valami adománnyal 1732. október 27-én
kelt végrendeletében, melynek végrehajtásával egy francia királyi herceget
bízott meg. A nagyvezírnek és Franciaország konstantinápolyi követének külön
levélben kötötte szívére, hogy holta után ne feledkezzenek meg az elárvult
bujdosókról. Testének belső részeit a rodostói görög templomban, szívét
Franciaországban, (Párizstól délre) Yerres város templomának temetokertjében
temették el, amely fölé 1737-ben a kolostor priorja ezt a feliratot vésette
latinul: „E kolostor temetőjében fekszik a szent életű II. Rákóczi Ferencnek,
Isten kegyelméből a szent római birodalom hercegének, Erdély fejedelmének, a
magyar királyság részei urának s a székelyek grófjának szent szíve, ki az
isteni gondviselés csodálatos rendeléséből az élet különféle viszontagságain
keresztül vezéreltetve, elnyugodott az Úrban, a Boszporusz melletti Rodostóban,
a világ üdvének 1735. évében, április hónap 8. napján, életének 59.
esztendejében.” Tetemét hű kamarása, Mikes Kelemen a porta engedélyének
megérkezte után, 1735. július 6-án Konstantinápolyba vitte, és az ottani
galatai, akkor a jezsuiták kezén lévő St. Benoît-, azaz Szent
Benedek-templomban helyezte el – végakaratának megfelelően édesanyja, Zrínyi
Ilona mellé. Később a lazarista misszió vette át a jezsuitáktól a Szent
Benedek-templom kezelési jogát, és a 19. században a fejedelem síremléke előbb
a 48-as emigránsok híradásai, majd tudományos expedíciók révén került a hazai
érdeklődés homlokterébe. Hosszas előkészítő munka eredményeként Rákóczi hamvait
1906. október 29-én Kassán, a Szent Erzsébet-székesegyházban helyezték végső
nyugalomra.
